Látogatók száma: 1 SÁNDOR György: Sorsunk, Közép-Európa
NYISD KI A KÖNYVET!
Tartalom:



Hankiss Elemér:
Ajánlás




Polgár Dénes:




Romsics Ignác:




Szarka József:

Sándor György:
Futásom pályája




Ez a harmadik legkisebb fiú, nagyon jól érezte magát a kocsmai szülõházban. 4-5 évesen már ott ültem Heigl Tóni bácsi mellett, aki a környék egyetlen teherautó- mobiljának kocsikísérõje volt, és a szolgálat után egy fröccs mellett szívesen mesélt Afrika világáról. Amikor az énekkar próbált, egy sarokba elbújva tanultam meg Beethoven "Nagy égi teremtõ" kezdetû himnuszának minden szólamát. Aztán pedig: "Üdvözlünk, kik védik bátran munka népét…" címû munkásdalt.

Korán megismertem a munka népét. Csongrádi kubikusokat, akik a téglagyárban bányászták az agyagot. Vecsési svábokat, akik a Siemens Kábelgyárban dolgoztak. A Krakkó vidékérõl jött lengyeleket, akik még templomot is építettek Kõbányán. Compo a bolgár kertész csak törte a magyart, de elmesélte, hogy mekkora hegyek vannak az õ szép országában. Mindég Gurinak hívott, mert a gyé-hangot képtelen volt kiejteni.

Bejáratos voltam a Téglagyár szegényeihez, akik az Illyés leírta közös konyhás, jobbról-balról egy család házsorban laktak, villany és víz nélkül. Õk jöttek el karácsonykor, amikor a Jóbarát asztaltársaság, (spóregylet) a kamataikról lemondva, élelmiszercsomagokat adtak át az összegyûjtött pénzbõl.

Mikor a Szent László Gimnáziumba kerültem 11 éves koromban, már nagyon sokféle embert, foglalkozást, magatartást és nemzetiséget ismertem… Jött a rendszeres tanulás, néhány kiváló tanártól sokat kaptam, nemzeti szellemû nevelésünk példátlanul alapos volt.

1942-ben, talán jeles érettségim okán, Szekfû Gyula dékán úr felvett a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészkarára, ahol magyar-német szakon két éven át faltam a tudományt. De diplomát csak az Eötvös Lóránd Egyetemen szereztem, mert alapvizsgám után a németek kérésére hazánk kormánya olyan emberek társaságában, mint Szerb Antal, Sárközi György, mint elõdeinket annyiszor fegyveresen, minket ásóval-lapáttal, védõsáncot építeni küldött Bécs védelmezésére. A Vörös Hadsereg nem méltányolta nehéz munkánkat, amelyben a 12 órás téli ásáshoz nem szokott Szerb Antal-ok sajnos, gyorsan meghaltak. Közeledett a Vörös Hadsereg. A fiatalját az egyetemi tanulmányok- nál jóval fontosabb tanulmányútra invítálták meg a gyönyörûséges Osztrák Alpokba, a fasizmus címû tantárgy gyakorlati megismerésére.

1945 május 5-én könnyû amerikai tankok futottak be a táborba, és nekünk véget ért a háború. Néhány magyar társammal - bár teljesen legyengülten, de azonnal - elindultunk szép hazánkba. Az úton Kelet felé szerb partizánok, orosz-ukrán hadifoglyok, máramarosi chassidok, magyar hadifoglyok ezrei vonultunk. A legtöbben Közép-Európába. Az amerikai és orosz megszállási zóna határán megkérdezték "csaszi jeszt?", de azt legtöbbünktõl már rég elvették. A hátizsákomban õrzött egyetlen kincsem, a Cserépfalvi-féle József Attila nem váltott ki érdeklõdést.

Otthon nagyon rossz hírek vártak. Megtudtam, hogy csak idõsebbik bátyám élte túl a háborút, szovjet fogságban. Tanulás helyett dolgoznom kellett, és ezt tanítással kezdtem. A NÉKOSZ példájára a Szakszervezeti Ifjúság otthonokat szervezett az árvák és nincstelen tanoncok számára. Mint tanárjelöltet, engem bíztak meg, hogy az otthonok önkormányzataival milyen tanfolyamokat, milyen kulturális foglalkozásokat dolgozzunk ki. Mert ezekbõl a gyerekekbõl embereket akartunk nevelni, és bármennyire hihetetlen, a körülbelül 5 ezer összegyûjtött gyerekbõl több száz az egyetemet is elvégezte. Aztán egy nagy társadalmi váltás, egy hosszú sínpályára helyezett. 195o januárjától a nagyhírû Magyar Rádió munkatársa lettem. Nagy szerencsémre, rövidesen az ifjúsági és gyermekosztály vezetését bízták rám, ahol nem volt olyan szigorú a politikai ellenõrzés. Itt talált befogadó mûhelyre az embernek, írónak kiváló Török Sándor, itt kereste kenyerét Mándy Iván, és még nagyon sok kiváló író, tudós, akik a még tapasztalatlan fiatal, lelkes, egyetemrõl jött szerkesztõi gárdával érdekes mûsorokat szerkesztett. Csányi László kezdeményezésére megalakult a Magyar Rádió gyermekkórusa, amely néhány év múlva Japántól Amerikáig hírdette Bartók és Kodály országának zenemûvészetét, nagy sikerrel. Sõt, mi még vidámságot is adhattunk. A sportközvetítések mellett talán a Csinn-bumm cirkusz volt az akkori rádió leghallgatottabb mûsora. Én soha nem fogom elfelejteni, mikor Pethes Sanyi bácsi valami utánozhatatlan módon megszólalt, "Bukfenc mindent tud". Ez akkor szállóigévé vált. És történt mindez nagyon sok küzdelem és kompromisszum közben, az 195o-es évek elején.

Az 1956-os forradalmi idõk után, az akkor induló Magyar Televízióhoz helyeztek 1958 elején. Sok mindent alapoztunk meg akkor a Rádióból, a filmgyárakból, színházakból, újságoktól, hivatalnokokból összeverõdött kezdõ csapat. Dehogy is jöttek ide a kezdetek kezdetén a sztárok, és nem kellett a fontos káderek protezsáltjainak elutasításával foglalkozni.

Tíz év elteltével már 1 millió elõfizetõnk volt. Igényes, magyar kultúrát terjesztõ televíziót csináltunk. Már külföldön is felfigyeltek ránk. Televíziójátékaink fesztiválok nagydíjait nyerték el. Iskolatelevíziónk a nyugati iskolatelevíziós szervezet tagja lett, és 2 évenként Egerben tartottuk közös konferenciáinkat. Magyar népmeséink a Csukás, Lázár mesejátékai és a Pannónia Filmgyárban készült sorozatai 6o-7o országba jutottak el. Igaz, monopolhelyzetben voltunk, és nem a pénz szerzése, hanem nézõink kulturális gyarapodása volt a feladatunk. A Ki mit tud, A felszállott a páva, a Karmesterverseny, a Táncdal fesztíválok a nézõk százezreit aktivizálták. Még ma is élnek pávakörök.

Most már bezzeg volt becsülete az intézménynek. Elindult a harc a pozíciókért. Egyre fontosabb szerepet kapott a pénz, a szervezet kezdett igazi profi munkahellyé válni.

1985-ben megkértek, hogy mûsorigazgatói feladataimat adjam át fiatalabb kollégámnak, és nyugdíjba küldtek. Még tíz évig találtam kedvemre való munkát. Néhány munkatársammal megszerveztük a Televideo Kiadót. (Szerkesztõséget, másolóüzemet, kereskedelmi forgalmazást.) Iskolák, családok, könyvtárak százai jutottak az MTV Archivumában õrzött kincsek másolatához videokazettán. Volt olyan falusi iskola, amelyik videotárában a Bánk bánt, Az ember tragédiáját, Petõfit, Aranyt, József Attilát, Övegest, Rockenbauert, a gyerekek legkedveltebb magyar meséit meg lehetett találni. Késõbb, már a határon túlra is küldtük a csomagokat. Aztán jött az a bizonyos érgörcs és abba kellett hagyni a munkát. Otthon két hétnél tovább nem bírtam az úgynevezett pihenést. Írni kezdtem. Rájöttem, hogy az a rengeteg tapasztalat, amelyet mûvelõdési és gyermekmûsorok szerkesztésénél szereztem, a könyvírásra hasznosítható. Elõbb életrajzomat írtam meg 2oo2-ben, aztán nagy fába vágtam fejszém. 8o évem tapasztalatait írtam bele a legkiválóbb történészek munkáit ismertetve a Horthy és Kádár - hasonlóságok és különbségek címû könyvbe. Errõl a könyvrõl egyetlen bírálat jelent meg, viszont 3ooo példány elég gyorsan elfogyott, és sokan kaptak kedvet vitázni velem.

Ezután láttam neki a Közép-Európát bemutató könyvhöz, amelyet most tart kezében a kedves olvasó. Jártam mindazokban a Közép-európai országokban, amelyekkel már gyerekkoromban ismerkedtem. Szégyenkezve beszélgettünk ottani szerkesztõ társaimmal, hogy milyen furcsa az a helyzet, hogy a valamit magára adó honfitársaink feltétlenül ismerik a francia, angol, német szerzõket, de például Haseket, Capeket, Ottlikot, stb., stb., vagy a kiváló cseh- és lengyel filmeket, milyen kevesen becsülik, holott Közép-Európa kulturális kincsekben, mint könyvemben is bizonyítani szeretném, nem lebecsülhetõ. De nem tudtuk elérni, és ebben a politika és az elõítéletek jelentették az akadályt, hogy egymást jobban megismerjük. Most, amikor mindannyian a közös Európába lépünk, és megszûnnek a határok közöttünk, itt az ideje, hogy eltûnjenek a elõítéletek, ismerjük meg egymást és használjuk ki azt a 1oo milliós piacot, amelyet Közép-Európa jelent.

Hogy futásom a pályán megengedi-e még, hogy megírjam a könyvem, a Földrõl szóló legfrissebb kutatások eredményeinek összefoglalóját, nem tudom. Reménykedem.